Gyerekkoromban mindig is imádtam az állatokat. Voltak az udvarunkon kutyáink és macskáink, de engem legjobban mégis a szomszéd néni tyúkjai kötöttek le. Olyan érdekesnek tartottam, hogy szárnyaik vannak, és a kotkodácsoló hangjukon is jókat derültem. Miután délután hazaérkeztem a suliból, képes voltam órákig csak ülni a kerítés mellett, és azt figyelni, hogy mit csinál a baromfisereg.
A madarak iránti szeretetem később csak egyre jobban erősödött: egy nagyvárosba költöztem, ahol a többség egyenesen utálta a galambokat, én viszont minden héten félretettem a megmaradt, száraz kenyérhéjakat, kimentem egy parkba, elkezdtem a fűbe dobálni a kenyérdarabkákat, és lenyűgözve figyeltem, ahogy egy seregnyi galamb repül körém.
Később egy egyetemi tanárom biztatására elkezdtem utánanézni a postagalamboknak, és rengeteg érdekes infóra bukkantam. Tudtátok például, hogy a postagalamb a házigalamb egyik fajtája? Úgy tudjuk legkönnyebben megkülönböztetni a többi galambtól, hogy ez a fajta valamennyivel vastagabb, erősebb csőrrel rendelkezik, a szeme körül egy csupasz gyűrű található, a teste pedig méretesebb és szívósabb egy átlagos galambétól. Jó oka van rá, hogy szívósabb legyen a testfelépítése: nagyon erős galambfajta, hiszen egyszerre több, mint ezer kilométer repülésére képes, időjárási viszonyoktól függően 110-150 méter magasságban. A postagalambok általában húsz évig élnek, melyből tizenötöt tudnak „postázással” tölteni. Fontos ismertetőjegyük még az, hogy szelektív fókusszal rendelkeznek, ami a betöltött feladatukhoz elengedhetetlen: képesek szinte minden külső tényezőt kizárni, és a számukra épp legfontosabb dolgokra összpontosítani, hogy kellőképpen jól tudjanak tájékozódni, és időben, épségben hazatérjenek.
A hazatérésről bővebben: tudtátok, hogy a postagalambokat csak egy irányba lehet küldeni? Mivel idegen helyre nem tud eljutni a galamb, a számára ismeretlen helyről lehet csak útnak indítani, ahonnan viszont a „homing” ösztönnek köszönhetően hazatalál még akkor is, ha az út során altatásban volt.
Ez a remek tájékozódási, hazatalálási ösztön a mai napig nagy rejtély a kutatók szemében, és többféle teória létezik arra, hogy mit használnak a postagalambok repülés közben segítségül. Egyesek szerint a Föld mágneses mezejének változásai hatására tudnak hazajutni az állatok, más kutatók viszont úgy tartják, hogy a postagalambok csőre egyfajta iránytűként szolgál. Megint mások szerint „szagtérképet” vázolnak fel, és a szaglásuk segítségével közlekednek a postagalambok. A legfrissebb kutatások szerint pedig a homing ösztönnek az infrahangrendszerhez lehet köze.
A postagalambok elképesztő tájékozódási képessége nem csak engem nyűgözött le, hanem az egész világot: ma már 58 tagország tartozik a postagalambsportnak fenntartott nemzetközi szervezetbe, az FCI-be (Féderation Colombophile Internationale). Magyarországon pedig 1882-ben alapították a Magyar Postagalamb Sportszövetséget.
Bár nem elterjedt módszer, egyes országokban még „eredeti” célra alkalmazzák a postagalambokat, például India és Új-Zéland egyes területein: ha vérmintákat kell minél előbb a kórházból a laborba juttatni, akkor egy megbízható galambposta sokkal gyorsabb megoldást jelent, mint a forgalmi akadályok és dugók veszélyeinek kitéve gépjárműben elszállítani az említett mintákat. Általában véve viszont manapság már inkább sport és hobbi jelleggel tartanak az emberek postagalambot, mintsem valódi üzenetváltásokhoz, mint ahogy én is: izgalmasnak tartom a postagalambászatot, szeretem a madarakat, és örülök, hogy minden verseny alkalmával szemtanúja lehetek annak, hogy mennyire sokrétű, összetett és lenyűgöző állatvilággal rendelkezik a bolygónk. Ha titeket is érdekel a postagalambok világa, azt javaslom, hogy mindenképp végezzetek egy alapos kutatómunkát, és vegyétek fel a kapcsolatot valakivel, aki ért a témához – mint ahogy az élet minden területén, itt is nagyon sokat tud segíteni egy jól megválasztott mentor.