Óránként nyolcvan-száz kilométeres átlagsebességgel is képes repülni egy jól felkészített versenygalamb, ha hátszelet kap, és ezt a számot tizenkét éves koromban hallottam először az apámtól, a padláson, a dúc rácsos ajtaja mellett állva. Nem hittem el. Azt gondoltam, hogy egy ilyen kis, szürke madár, amelyik reggelente a vállamra száll, nem lehet gyorsabb, mint a busz, amivel iskolába jártam.
Aztán eljött az első verseny, amit végig tudtam nézni. Hajnalban vittük el a kosarakat a gyűjtőhelyre, utána két napig semmi, csak a várakozás. A verseny napján az apám reggel hét órától ült a tető melletti kis padon, a kezében a gyűrűket leolvasó órával, és engem is odaültetett maga mellé. Délután kettő körül megjelent egy pötty a házak felett. Leszállt a deszkára, beballagott a dúcba, és az apám olyan halkan mondta ki a nevét, mintha nem akarná megijeszteni.
Azóta ötven év telt el, és ma is ugyanaz a mozdulat a kedvencem: amikor a madár a deszkára érkezik, összecsukja a szárnyát, és körbenéz. A dúc azóta új tetőt kapott, a régi fa ülőrudakat műanyagra cseréltem, de a reggeli takarítás, a friss víz és a magkeverék kimérése ugyanúgy indítja a napomat, mint gyerekkoromban.
Ezek a reggelek viszont nem mindig voltak ilyen nyugodtak, és van egy évem, amiről csak most kezdek el beszélni.
Azt az évet csak azóta értem, hogy a fiam megmutatta nekem a felepulok.hu egyik írását, de kezdem az elején. Ötvenéves voltam, amikor eldöntöttem, hogy egy napról a másikra abbahagyom az ivást. Akkor már évek óta minden este megvolt a magam adagja, és reggelente egyre többször éreztem, hogy remeg a kezem, amikor a vizet töltöm a madaraknak. Egyik napról a másikra kiöntöttem, ami a kamrában volt, és tizenegy hónapig egy kortyot sem ittam. Büszke voltam, és mindenkinek elmondtam, hogy nekem nem kell semmilyen segítség, megoldottam egyedül.
Csakhogy az a tizenegy hónap nem volt jó egyikünknek sem. A feleségem később elmondta, hogy olyan voltam, mint egy felhúzott rugó: minden apróságon megsértődtem, a fiamra rá se lehetett szólni miattam, és a galambokkal is türelmetlen lettem, ami addig soha nem fordult elő. Ott voltam józanul, és mégsem voltam ott. A tizenkettedik hónapban egy sikeres verseny után azt mondtam magamnak, hogy egy pohár az ünneplésre igazán jár. Onnan pár hét alatt minden visszajött.
Évekkel később, amikor már újra nagyon rossz állapotban voltam, a fiam küldött nekem egy linket a felepulok.hu blogjáról, egyetlen mondattal: „Apa, ezt olvasd el, ez te vagy.” A cikkben pontosan le volt írva az a tizenegy hónap. Azt írták, hogy aki csak külső kényszerre, görcsösen erőlködik, hogy ne igyon, az dacossá, ingerültté, türelmetlenné válik, és ez az állapot rendszerint nem tart sokáig. Megkülönböztették a szárazságot a józanságtól. A szárazság az, amikor nem iszol. A józanság az, amikor a gondolkodásod és az életmódod is megváltozik.
Ott értettem meg, hogy az alkohol elhagyása csak az első lépés, és nem maga a felépülés. Nálam az alkohol elhagyása annak idején egy dacos fogadalom volt, mögötte semmi más. A Családi Felépülési Központ oldalán azt is olvastam, hogy a programjuk a Minnesota-modellre épül, amely 1949 óta működik szerte a világon, és az Egyesült Államokban ma a rehabilitációs intézmények négyötödére ez jellemző. Engem nem a szám győzött meg, hanem az, hogy a módszer nem az akaratomra épített, hanem arra, hogy ne egyedül csináljam.
Hatvankét éves vagyok. Nem mondom, hogy minden nap könnyű, és nem is szeretném, ha bárki csodát várna egy ilyen történettől. Annyit mondhatok, hogy ma már nem fogadalmakkal kezdem a reggelt, hanem azzal, hogy kimegyek a dúchoz, és megnézem, minden madár jól van-e.
Tavasszal az unokám is velem jön a padlásra. Megmutattam neki, hogyan kell a vizet tölteni úgy, hogy ne fröccsenjen a magra, és ő is kipróbálta a gyűrűolvasó órát. Amikor kérdezett valamit, nem kellett kitérnem előle, és nem kellett elrejtenem a kezemet. Ha egyszer nagyobb lesz, és megkérdezi, mi volt az a nehéz év, elmondom neki őszintén, és megmutatom azt a felepulok.hu cikket is, amit az apja küldött nekem annak idején.